Menü Bezárás

Trianon utóhatása ma, 100 évvel a megsemmisítő ítélet után.

Igazán csak azok az emberek értik meg akiknek anyanyelve, lelke rezdülése, magyar! Manapság ezekre az emberekre vagy azt mondják hogy hungarofóbok vagy magyarizálnak. Esetleg még le is náciznak, sőt rasszistának, nacionalistának titulálnak valamennyiünket. De nézzük csak hogy mit váltanak ezek a megjelölések bennünk ki akik még igenis hogy ragaszkodunk magyarságunkhoz? Beszéljünk, valós érzésekről, olyanokról amelyeket sokáig nem volt szabad kifejezésre juttatni, mert nem engedték! Azok a honfitársaink tudnak halkan, de sokak számára meglepően megrázóan beszélni, akik a leszakított országunk testrészein éltek, élnek a mai nap is! Nemzettestvéreink akiknek sikerül az anyaországba menekülni vagy átköltözködni sokszor hallgatnak. Ne is gondolja senki azt, joga sincs hozzá senkinek mert nem igaz, hogy nemzettestvéreink, felvidékről Ukrajnáról, Erdélyből és délvidékről mások lennének ha arról van szó hogy magyarok vagyunk-e? Azok voltunk, vagyunk és leszünk. Ahhoz hogy mindent megértsünk, szellemileg és lelkileg, hogy értelmezni tudjuk a leírtakat, mindenek előtt ki kell mondanunk valamit Trianonnal kapcsolatban. Száz évvel ezelőtt, nemzetünket feldarabolták, ocsmány módon egyetlen céllel, hogy megsemmisítsék azt a nemzetet amelynek lelkében nemcsak kreativitás van, hanem egyetlen lehetőség valamennyiünk számára, úgy Európában mint az egész világon. Erre a legjobb, megdönthetetlen bizonyíték, nyelvünk kimondhatatlanul ésszerű felépítése, kifejező ereje! Egy ajándék a magyar nyelv amely egyben kötelez is bennünket! Éppen ezért, és nemcsak ezért próbálnak bennünket elhallgattatni, megsemmisíteni. Amikor ránk lett kényszerítve a trianoni „szerződés” akkor az egész országban, harangok jajongó éneke szólt az ég felé, rettenetes fájdalom omlott szét egész Kárpát medencében! Elindult a dráma második felvonása ami a leszakított területeken tömeges gyilkosságokkal volt megpecsételve, ki és elköltöztetésekkel, családok kettészakításával tetézve nemzetünk a sokktól lebénított tehetetlenségében megdermedt, védekezni nem képes tömegeinek kiszolgáltatottságát. A csonka országrészen, a megmaradt kis magyarországon, ó mily meggyalázó volt akkor, ma sem különb, testvéreink görcsbe rándulva voltak kénytelenek elviselni a gyalázatot. Majd jött egy rövid lélekzet vétel, reményekkel teli rövid időszak, amikor Horthy Miklós kormányzónak sikerül a elcsatolt területeket visszaszerezni, a gazdaságát az országnak helyre billenteni, a nemzetet talpraállítani. A háttérben a leszakított területek volt és újra eljövő urai megállás nélkül szőtték tovább a gyalázat hálóját, feltartózhatatlanul egyetlen céllal, bennünket vagy asszimilálni vagy végleg megsemmisíteni. Ennyi gyötrődés, szellemi kínzás és megalázás, kitörölhetetlen nyomokat hagyott nemzetünk lelkében, örökre. A világegyetemben ha kitekintünk kénytelenek vagyunk megállapítani hogy mindennek van hatása és ellenhatása. Ez olyan mint a visszhang. Mi emberek lelkünkben érezzük a ránk gyakorolt hatások rezonanciáját. Így van ez minden egyes emberi lénnyel ami többszörösen hatványozódik népcsoportok vagyis a nemzetek lelkében. Mi is egy nemzet vagyunk amelynek lelkét meggyalázták. Nincs más nemzet e föld kerekén amelyet úgy meggyaláztak volna mint minket! Minden egyes magyar embernek aki érzi, szereti és becsüli nemzetét, nem tudja kiiktatni Trianon utóhatásait. Engedje meg a kedves olvasó hogy magamból induljak ki. Tapasztalataimból amelyek immár, ha nem veszem számításba első tíz élet évemet,eléggé hosszú évtizedeket adott nekem, akár akartam, akár nem hogy lépten nyomon kénytelen legyek érezni hogy még ma is sokszor megvető tekinteteket és véleményeket vagyok kénytelen zsebre tenni csak azért, mert magyar vagyok. Szabadkán születtem, abban a kisvárosban amely ma szerbiához tartozik. Egészen a jugoszláv polgárháború kezdete előtti időkig, ameddig el nem hagytam szülővárosomat, nem múlt el egyetlen nap sem hogy ne vágták volna képembe hogy hallgass, te csak egy magyar vagy! Fájt, nem csak zavart, de akkor is ragaszkodtam magyarságomhoz. Hasonló, néha hangosabb „vélemények” értek akkor is amikor Ausztriában éltem. Bécsben, majd később Steierországban is. Majd amikor átkerültem németországba ahol most élek, is voltak hasonló tapasztalataim. A magyar az nem más mint a paprika, a kis Juliska, a csárdás és persze a gulyás, meg a kolbász.

Hosszú évek kellettek ahhoz amíg konok megmagyarázások után megértették itt ahol élek az embertársaim, hogy itt az ideje több tisztelettel beszélni nemzetemről, a magyarról. Ma már nem is foglalkozom a kispolgári,a beléjük ültetett félrevezető elméletekkel, de egyet elértem, több tisztelettel beszélnek velem mint 26 évvel ezelőtt! Itt álljunk meg egy pillanatra. Huszonhat év! Ennyi kellett nekem szűk környezetemben ahhoz hogy látszólag elfogadják megalapozott, nemzetemet szerető érveimet. De mi van ma, száz évvel Trianon után a elszakított területeken élő nemzet testvéreinkkel? Trianonnak még ma is érezhetőek az utóhatásai. Sehol sincs még mindig nyugodt élete a magyarságnak. Nap mint nap kell szülőföldjükön küzdeni, nyitott füllel járni és észrevenni azt hogy még nincs semminek vége. A nyughatatlanság pedig abból ered hogy nem vagyunk együtt. Az országot amputálták, leszakított részei még lüktetnek de az élet ha minden úgy megy tovább mint napjainkban lassan elcsendesedik, kihal a magyar szó, dalok sem lesznek, sem szomorúak sem más dalok. Tudom hogy például a vajdasági magyarság állandó fogyatkozik, egyre kevesebben vagyunk. Erdélyben is beindult egy csökkenése a magyarság létszámának éppen úgy mint felvidéken de Kárpátalj sem kivétel. Sajnos eléggé vegyesek a fogyatkozás okai. Elvándorlások, vegyes házasságok. Mintha egy a háttérből irányított sötét erő hatna ránk. Megoldás? Nem tudom mi lehetne, de ha tudnám teli torokkal üvölteném ki és nem állnék tétlenül mint egy mozdulatlanságra ítélt kőszobor amelyet a napsütés, az eső, a hó, a viharok kényük kedvük szerint morzsolnak lassan egyre kisebbé. Itt az ideje a nemzetközi fórumokon határozottan tenni azért hogy kárpótolva legyünk, hogy a revízió életbe lépjen.Nem hiába vagyunk mi magyarok, magyarok. Azért vagyunk itt hogy gyógyítsunk, mert tudjuk hogy, hogyan és miért! Ezen megbízást felismerték és éppen ezért törnek ránk, létünket veszélyeztetik azok akik csak a pillanatért és a máért élnek.A holnap nem érdekli őket. A mi tekintetünk, tudásunk és lelkünk lehelete a jövőt vizionálta és vizionálja még ma is.Gyógyítók vagyunk akik belélegezték a gyógyítás hitét, magyarok vagyunk. Trianon utóhatása pedig veszélyezteti mindezt!

Szeretettel

Pataky Zoltán

0
Posted in Támogatóinktól

Kapcsolódó írások

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük