Menü Bezárás

Álmot láttam, de nem olyan álmot, amelyből öröm ébredni

Egyik pillanatról a másikra felsejlett előttem Magyarhon, a szép nagy Magyarország, felülről láttam, mintha repülnék.

Apró patakokat, csendesen hömpölygő folyókat, végtelen tág tereket, zöldellő rónákat, hatalmas erdőségeket, büszkén magasba törő bérceket, árnyas völgyeket, legelő gulyákat, száguldó méneseket, sziket rágcsáló birkanyájakat, makkosban turkáló kondákat láttam.

Hullámzó búzamezőket, dohány, lucerna táblákat, komló földeket, szőlő tövek rengeteg sorát, rajtuk arannyá ért szemekből a fürtöket, melyek szinte kínálták magukat: engem szakajts le, én vagyok a legédesebb, édesebb, mint a méz!

Gyümölcsöktől roskadozó fákat, mosolygó barackokkal, almákkal, piruló cseresznyével, zamatos sárga körtékkel, még meggyfákat is láttam, tele érett szemekkel. Ami azért volt különös, mivel ezek a gyümölcsök nem egy időben érnek.

S azok a görög és sárga dinnye táblák, amelyek elsuhantak előttem, még a nyál is összefutott a számban.

Láttam csodálatos kastélyokat, kicsinyke nádfedeles házakat, melyek azt susogták: nem biztos, hogy a kastélyban van a nagyobb boldogság. Ha olyanok laknak bennem – így az egyik -, akik szeretik egymást, bizony azok nem cserélnének egyetlen kastély lakóival sem! Próbáld ki, ha nem hiszed!

S miközben nem győztem betelni a látnivalókkal, egyszer csak megszólalt egy hang. Egy kedves, szeretetteljes hang, ám abban biztos voltam, hogy emberi lényé nem lehet. Se kicsié, se nagyé.

– Ki vagy te? – kérdeztem elfogódva, mivel a hang még mindig ott rezgett a levegőben.

– Én a te hazád vagyok, Magyarország. Én szólok hozzád.

Percekig nem tudtam válaszolni, pedig akartam, de a torkom elszorult, mire újabb eltelő percek után, ismét megjött a hangom.

– Valóban te vagy?… Magyarország vagy?… Az én édes hazám?…

– Igen, hisz láthattad, milyen gyorsan körbe repítettelek hegyeken, völgyeken, széles rónákon, minden szegletemet eléd tártam. Megmutattam neked a bányáimat, hogy milyen kincseket rejtek a föld alatt, hány gyógyvíz buzog fel belőlem, mennyi vad búvik meg az erdeimben, láthattad a tavaimat, a nádasokban fészkelő víziszárnyasokat, erdőn-mezőn éneklő madarakat, megnézhetted minden kincsemet.

– És mi végre kaptam ezt a nagy kegyet ily rövid idő, alig néhány pillanat alatt?

– Mert rólad tudom, hogy szeretsz. Úgy szeretsz, ahogy egy hozzám hűséges magyartól csak elvárhatom: a szíveddel. Neked minden szavad erről szól.

Tudod, valaha olyan magyarok éltek itt, akik ugyanúgy szerettek engem, mint te. Nem hagytak idegen kézre jutni, pedig fente rám a fogát tatár, török, Európa majd minden népe, németek, franciák, de az akkori magyarok kiálltak mellettem, megvédték minden rögömet, még a legkisebbet is. Hisz Isten adott engem a magyaroknak, hogy mint az anyaméhben a kis életnek, meg legyen mindenetek.

Hajdan értékelte is a nép ezt a bőséges áldást. Éreztem, hogy szeretnek. Műveletlen földet itt nem lehetett látni, se szétszórt szemetet, elhanyagolt, rommá lett házakat, lepusztult erdőségeket, magára hagyott falvakat, s azt az erkölcstelen fertőt, amit ma láthatsz.

Dehát azok a magyarok szerettek engem, mint mondtam. Dédelgettek, a szívükben hordoztak és áldottak is érte, hogy ily bőséget ád nekik a hazájuk. Mert még egy ilyen föld a világon sincs, mely oly ízletes zöldséget, gyümölcsöt adna, mint az enyém. Ezzel a sok kinccsel háláltam meg az akkori magyaroknak a szeretetüket. Hiába mondanék mást, minden rögömön, vízcseppemen, a fák levelein éreztem, hogy szeretnek. Itt még a lég is a hazaszeretettől izzott.

Én voltam nekik az első, hisz ha én nem vagyok, otthonuk sincs ily pazar vidéken. És ami talán még ennél is fontosabb, ezek a magyarok nemcsak engem szerettek, egymást is szerették. Az egyszerű nép. Mert a nagyurak nem ilyenek. Azok gyakran békétlenek. Akinek egy kis hatalma volt, az még nagyobbat akart. Irigyek voltak egymásra s kapzsiak, gyakran összekaptak, egyiknek a másik vagyonára fájt a foga, sose tudták, hogy mi az elég. Voltak köztük olyanok is, akik ugyanúgy szerettek engem, mint a nép. Mert nekem a nép szeretete volt a fontosabb. Úr sosincs annyi, mint ahány szegény. Ezt igyekeztem nekik meghálálni jó terméssel, jó levegővel, amit szinte harapni lehet, s a legszebb tájakkal, melyeket csak Isten teremtett.

Voltak szűkebb esztendők is, amikor jég verte el a termést vagy aszály sújtotta, de az egyszerű szegény ember mindig kitartott mellettem. Megtartott a szeretetében. Tudták, hogy se az időjárás viszontagságain, se az urak kapzsiságán nem tudok változtatni. Sok könny és vér, verejték hullott értem, s ha mással nem tudtam meghálálni, adtam nekik szemet gyönyörködtető vidéket, réteken nyíló vadvirágokat, kismadarak zengő énekét.

Csak egy valami nem tetszett. Mikor idegeneket telepítettek be a magyarok mellé. Dehát nem szólhattam, hiszen Isten némaságra teremtett. Azért adott nekem is egy nyelvet. Méghozzá különlegeset. Ha szeretnek, minden tájam visszamosolyog az engem szeretőre.

De aztán más idők jöttek. Más generációk, más magyarok. S egyre lanyhult a hazaszeretet. Háborúk söpörtek rajtam végig, az első különösen szörnyű volt. Darabokra szaggattak. S ezeket a belőlem leszaggatott darabokat koncként dobták oda oláhnak, szerbnek, tótnak, labancnak, ukránnak. Engem ugyan ez nem érintett, hisz a földjeim egy-egy részét csak jelképesen lehet elválasztani egymástól, mert amit Isten egybe teremtett, az egyben is marad, míg ő akarja. Láthatod, egy vagyok most is. Csak a magyarság szakadt több darabba. Azok a magyarok, akik szerettek engem.

Aztán megint más idők jöttek. Ismét más generációk, más magyarok. Ezek a magyarok megtanultak irigykedni az uraiktól. Irigyeltek mindent és mindenkit. Hol volt már akkor a nép egymás iránti szeretete! Elszállt, mint a füst. Kapzsik lettek, mint az uraik, idegen majmolók, irántam közömbösek, elszállt belőlük a hazaszeretet. Még az írmagja is talán.

Hallgatom, mikor sopánkodnak Trianon miatt, mikor a magyarságot szétszaggatták. Mert mint mondtam, engem nem tudnak szétszaggatni, csak a rajtam élőket. Én itt vagyok most is. A tiétek vagyok, magyaroké, amint azt Isten rendelé.

Egyet azért hadd mondjak neked. S ezt elmondhatod minden honfitársadnak is.

A magyarok hiába sírnak annyian Trianon miatt, addig nem lesz eggyé az ország, míg ennek az egymás iránti gyűlölködésnek és mérhetetlen kapzsiságnak, irigységnek véget nem vetnek. Míg a magyarok újra meg nem tanulják szeretni egymást és engemet, aki Isten elrendeléséből a hazájuk vagyok.

Mert az a magyar, aki szereti a másikat, az azzal összetart, összefog, s a hazáját is szereti. Ha kell, foggal-körömmel harcolnak egymásért és értem is!

Ez a titka mindennek.

Isten így rendelé.

Az ő elrendelése pedig szent!

Itt ért véget az álmom. Szívemben fellángolt a hazaszeretet. Bár nem jobban, mint máskor, ha a hazámra gondolok. A hazámra, mely a szívemben él, úgy ahogy azt Isten nekünk adta, a szép nagy Magyarország!

Sokat gondolkoztam rajta, megosszam-e veletek az álmomat? Annak ellenére, amit a hazám álmomban mondott: hogy ezt elmondhatom minden honfitársamnak. Hisz nem szégyen az, hogy a hazám álmomban megszólított.

Nem bizony, inkább dicsőség!

Hogy téged, kedves honfitársam, mi ragad meg belőle, átérzed-e, megérted-e az álmom lényegét, amit a hazánk nekem mondott, azt én nem tudhatom. És nem is rajtam múlik.

Egyedül rajtad áll!

Katalin Hosszu

0
Posted in Támogatóinktól

Kapcsolódó írások

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük